Csillagos az égbolt,
haldokló csillagok,
kőkemény és hideg mind,
mégis fényesen ragyog,
hirdeti a csillogás
végtelen hatalmát,
elrejti az éjszaka
sötét, mély bánatát.
Csillagos a lelkem is,
haldokló csillagok,
kőkemény és hideg már,
de ha kell, kifelé ragyog.
Hirdetné a szeretet
végtelen hatalmát,
de mást rejt: a szakítás
sötét, mély bánatát.
Ennyi csak a búcsúzás,
belső, titkos aktus,
nem láthatja senki más,
csupán engem mardos.
Hullanak a csillagok,
meghalnak az égben,
átzuhannak szívemen
s megölik a lelkem.
1998. 02. 21.
Megfeszülő testünk
egymásnak vetjük,
kiáltunk,
s elszáll a gyönyör.
Átölelsz szorosan,
simogatsz hosszasan,
de közben
tekinteted kerül.
A reggelt már hidegen,
akár két idegen,
szótlanul,
kapkodva keltjük,
utánad nyúlnék,
bőrödhöz bújnék,
de érzem,
testünk-lelkünk kihűlt.
Hazudtunk magunknak,
hazudtunk egymásnak,
nem érzés volt,
csupán puszta ösztön,
sosemvolt szerelem,
- bár én úgy képzeltem -,
menj most,
keress másik, új nőt!
Keress másik testet,
tested neki vessed,
élvezd,
ha ölel, csókol ő,
ne add neki lelked,
nehogy megszeressed,
fuss, ha érzed,
hozzád közel került.
Fuss, hisz ez csak ösztön,
nem szerelem, börtön,
ketrec,
melybe saját vágyad zár,
menj el, maradj szabad,
ne hibáztasd magad,
szökj el
minden érzés elől.
Sose gondolj arra,
mit is hagytál hátra,
nem számít,
hisz megvolt a gyönyör!
1998. 03. 25.
Bújócskázunk éjjel-nappal,
egymással és önmagunkkal,
hazudunk és hazudtatunk,
szólhatnánk, de némák vagyunk.
Elfogytak a szavak, tettek,
érzelmeink hullák lettek,
elmúlt mindaz, miben hittem,
szeretőből semmi lettem.
1998. 02. 26.
Bravó! Így kell!
Dobd el testem,
dobd el lelkem,
dobd el szívem,
dobd el arcom,
lökd el kezem,
dobd el szemem,
dobj el engem!
Nehogy maradj!
Fuss el messze,
lökj el engem
másik helyre,
másik testhez,
más férfihez,
másik ágyhoz,
idegenhez.
Ne mondj semmit,
maradj néma,
burkolózz
a titkaidba,
maradj kemény,
nehogy engedj,
ne érezz és
nehogy szenvedj!
Nem szabad,
hisz ez csak játék,
célba értél már
és győztél,
megkaptad,
amit akartál,
elmehetsz most,
mért maradnál
Örök vándor,
menj most messze,
másik archoz,
másik testbe,
ne törődj
az érzésekkel,
fuss messze,
felejts engem el!
1998. 02. 28.
Ölemben feküdtél, ujjaim
lágyan simogatták arcodat,
tudtam már, bár nem mondhattam,
barátként érinteni nem tudlak,
vonzott bőröd, tested, arcod,
szemed, mely kéken csábított,
gyengédséget adni vágytam,
szerelmet, mely még mindig parázslott.
Nem kértél a szerelmemből,
a pillanat, mi számított,
élvezted, hogy érintelek,
érintésed gyöngéd volt,
ám ahogy az idő repült,
komolyabbra fordultunk,
megijedtél, riadóztál,
elhúzódtál, az ítélet szólt:
“ Barátként kellesz csak nekem,
szerelmet adni nem fogok.”
Kegyetlenül, meggondoltan
széttapostad vágyam mi volt,
álmaimat kinevetted,
“ szállj a földre, kedvesem,
nem kell érzés, nem kell lélek,
tested sem kell már nekem. “
Barátságot nem adhatok
érzés nélkül én neked,
keress mást, ki képes erre,
keress mást, én elmegyek,
minden-semmi: ez a kettő
választás maradt nekem,
én a semmit választottam.
Isten veled, kedvesem!
